Mój pierwszy miesąc w Peczu

Już piąty tydzień, że jestem w Peczu. Chyba siósty tydzień, że jestem na Węgrzech. Także siósty tydzień już, że jestem tak szczęszliwa. Jak już powidziałam, czuję się, gdybym miał codziennie urodziny.Generalnie jest mi dobrze na Węgrzech. Po prostu jest mi lepiej. Prostszy. Polacy są podbni do mnie, ale węgzy bardziej. Lepiej się rozumiemy, mamy więcej wspólne tematy. Łatwej tutaj.Mój nowy uniwersytet jest wspaniały. Wogule uniwersytety są super, ale tutaj najbarziej. Lekcii i tematy są interesujący, profesory sympatyczny ale troche surowy – tyle jak ja lubię. Mamy pracować dosć dużo, ale to też w pożądku dla mnie. Mamy tylko jeden facet, dopiero skończył uniwersytet (także prawdopodobnie ma tyle lat jak ja), który nie za bardzo chce uczcyć. Albo nie wie jeszcze jak. Z nim nie jestem barzo zadowolona, ale już jego druga lekcja była lepsza, także nie jest tak żle.Już dołączyłam się do niekturych organizacji studenckich. Pierwszy bo lubie działać a drugi bo jest tak łatwej spotkać innych. Piszę artikółów dla gazety studenckiej. Planuję też pomagać organizować imprezy ekomickie. W ten weekend na przykład jedziemy na krótki obóz, gdzie będziemy trochę się uczyć, rozmawiać o ekonomii i oczywiście poznać siebie i imprezować.Jechać na obóz integracyjny był bardzo dobrym pomysłem. Poznałam tam wiele studentów. Na szczęście nie tylko z pierwszej kasy, ale starsze też. Dlatego jest mi teraz łatwiej. Pierwszy dzień na uniwerku już czułam, że nie jestem sama, że trochę studentów już znam. To był dobry początek.Ludzie na uniwersytecie są bardzo mili! Bardzo bardzo!! Sympatyczni, otwarci, dosć pracowity i bardzo szalony!!! Tu nie ma takiego problemu, że nie ma z kim imprezować. Ludzie są zawsze gotowi na szaleństwo i zawsze można zlaleść jakąś imprezę. Prawdziwe studencki miasto. Idealna życia, idealne miasto, idealni ludzie dla mnie. I dlatego jestem tak BARDZO SZCZĘŚLIWA!

A different world than Budapest

I am fine. Today my 5th  week has started in the wonderful city of Pécs.A couple of people is in love with this city and it’s mediterraneen atmosphere. They like it that much, that sometimes I have the impression that they would even die for this city.Well, I am not in love with the city. Or not jet. But the university and the people here!! It is not like Budapest. People are different. Especially at the university.In my previous university I had hardly any friends. I knew a lot of people, but it wasn’t a real community. We were just students in the same building. We had classes together without having to talk to each other. Most of the students were from Budapest, so they just went to school and than home after the lessons. Or they did not go to school at all. The point is that they did not stay longer in school to meet the others. They just went back to their own word, to the family, high school friends, neighbourhood. Of course not everybody was like that, but a lot of students. And me too.I always wanted to have friends there, but somehow it did not work out. We were just sitting next to each other and than went back home. There was no possibility to really integrate, to form a real group. Budapest was a too big city.Now everything is different. And I even regret a bit that I did not start my studies in another city than Budapest earlyer. I wouldn’t say that it was bad for me there or the school was not good enough, that it was a waste of time, but it is simply much more fun here.Most of the students here came from another city. They left their high school friends and family behind, in the home city. They moved here, live in a dorm or in a flat and are complately free. Also since they came mostly alone they need friends. They need to meet new people. They need to be open and friendly. And so they are.When I arrived to the integration camp, I was shocked. Actually I was feeling a bit strange before, that they were soo friendly already after a few e-mails. I was suspicious, I thought there is something behind. But than I saw Gabesz, our editor in chief of the school magazin greeting me so friendly, giving a hug and a beer and introducing me to everybody, and I slowly got used to this new, wonderful world.People are nice and friendly here. They want to get to know everybody. And mostly they do. People mostly like each other here. (And because of that there are impossibly amout of gossips.) If you go to school, there is always somebody to chat with. So people like to go to school. At least the economics students. Or at least in my year. It seems for me that 80% of the class is always there.I have already some friends. It is difficult, because I am the new student of the 4th class. That means that they already know each other for 3 years and now I arrived, and they don’t really understand what I do there. Mostly thely realise, that there is a new girl, but it’s difficult to start a conversation after class. Easyer in a party… Or with the help of people I’ve met in a party. But actually basicly I am still hanging around mostly with those “seniors”, I’ve met in the integration camp, and with some others I’ve thruogh met those people. Slowly I am findig my place here. Not so difficult as it was in Poland. Easyer to be a student. Also I have luck, that in the last 2 years most of the classes are already in smaller groups. Easyer to meet people and remember faces. Also there is quite much of group work that forms a community. There are even 3 such courses where we have to work in groups and I love them! On one of them we have to work on a business plan in a group of 5. It was fun. We were all late at the class, we couldn’t go for the first one where the groups were already formed, so we were all a bit worried. We went to the teacher asking what to do, but at the same time we heard the others asking how to find a group so we formed ours in 2 minutes time. We were the late-arrivals. And I was already in love with my group for the first second. I could see that they are all cool, nice people, but also hardworking and really interested in the subject, excited about the project. And so do I. I like cool people but I also want to work. Since than I love Mondays and I am always so excited and full of energy after class.But actually every day is cool at the university. I like my classes. I am really happy to be back to studies. I’ve missed it a lot! And since that I am full of energy all the time. I have a lot of energy and I am ready to work hard. I will fight hard to get a good scholarship again.When I am not at class (I don’t have much classes this semester), I still hang around in school. I’ve joined some student organisations. Actually I don’t have much tasks there jet, but I hope to find my place in one of them. (At least.) Also there is no Internet in the flat (which I enjoy quite much actually to be without Internet and TV. I feel more free and relaxed. I don’t have the impression that I waste time on it.), so I go to school to write my mails and all the necessary things I have to do through the Internet.And when the school is closed, we go to party, we chat with my favorite flatmate, go shopping or I just read. So I feel satisfied that I use my time the best way.I am really happy here.

Szépül kis lakásunk

Negyedik hetem Pécsett. Illetve a nulladikkal együtt ez lesz az ötödik. És továbbra is rettentő jó itt. Kis pletykás város, meg kis pletykás közösség az egyetemen (melynek pletykái szorosan egybefonódnak a velünk szinte egy fedél alatt tanuló jogászpletykákkal). De a pletykákat és a házunk, illetve az egyetem előtt végigszaladó, forgalmas, bűzölgő hatos utat leszámítva minden szuper.

Barátaim is gyűlnek szépen lassan. Tényleg lényegesen könnyebb itthon, meg az egyetemen, mint Lengyelországban. Egy barátom már biztosan van. Lengyelország óta óvatosan használom a „barát” kifejezést, ami nem egyelő a haverral, meg az ismerőssel. Szóval egy barátom van. Ő egy fiú, akivel mindenki állandóan össze akar hozni, pedig mi nem. De a környezetünket erről lebeszélni úgyis lehetetlen, tehát hagyom, had’ kombináljanak kedvük szerint, aztán egyszer csak majd leszállnak rólunk.

Aztán ott van még Jucó, akivel szerelmesek lettünk egymásba első hallásra. Ezt meg is beszéljük rendszeresen minden buli előtt, hogy mennyire szimpatikusak voltunk egymásnak az első telefonbeszélgetésünket követően, és hogy mindketten rögtön tudtuk, hogy mi egymást akarjuk. Ő szépen kijelentette a főbérlőnek, hogy engem akar, be fogok költözni, úgyhogy hessegesse el szépen a többi érdeklődőt, én meg ugyan még felhívtam egy-két címet, de tulajdonképpen már akkor sem értettem, minek, mert nála jobbat el sem tudtam volna képzelni. Több jó dolog ki sem derülhetett volna egy telefonbeszélgetésből! (Maximum annyi, ha még közli, hogy négy szuperpasi lakik a szembelevő lakásban, meg még húsz alattunk, de hát ez sajnos nem így esett.)

Jucóval tehát szép, harmonikus a kapcsolatunk. Együtt mulatunk, együtt lógatjuk az orrunk. Illetve én nem lógatom, mert nekem folyamatosan nagyon jó itt, de ha mégis neki valamilyen bánata adódik, hát akkor én nagyon készségesen segítek búslakodni, haragudni, vagy éppen bosszankodni. Mert a jó élettársaknál ez így megy.

A lakásunk is szépen alakul. Bár tulajdonképpen eddig sem voltak vele komoly problémák, mivel Jucó már egy éve dolgozik rajta. Csak annyi történt, hogy Bockó kiköltözése után keletkezett némi űr. Node aggódni nem kell, mert egyrészt Jucó önmagában is rendelkezik annyi cuccal, ami megtölt egy lakást, másrészt meg én is jócskán gyűjtögető típus vagyok, tehát kialakul szépen minden.

A teendő tehát csupán annyi, hogy egy kicsit minden helyiségben otthagyjam a nyomom, hogy mégis csak otthon érezzem magam, meg hát hogy belakjam a szobámat, ami akárhogy is szerettem volna, nem jött össze egy hét alatt. A fő probléma abban leledzik, hogy minden fal baromi fehér. A másik fele meg az, hogy csak úgy nem lehet mindenfélét felragasztgatni, mert állítólag a vakolat igen rossz minőségű, a főbérlő pedig szigorú. Tehát nem ragasztgatok, csak töröm a fejem és próbálok rájönni a megoldásra.

A helyzet viszont már nem annyira sivár. Lett két „fotelom” (összecsukható kempingfotel pokróccal letakarva, hogy mégiscsak barátságosabban fessen), díszpaprikám, rózsaszín, virágos függönyöm, ajtóüveg-sötétítőm, zöldbúrás állólámpám, és ami a lényeg: saját mikrohullámú sütőm és kétszemélyes ágymatracom, amihez anyu hipiszupi, tündéresszép, szivacsos falvédőt is varrt, amit most már csak fel kell szerelni a falra. Tegnap éreztem úgy először, otthonról visszatérve Pécsre, hogy már kezd otthonossá válni az én kis birodalmam.

Újabb szülinap

Ma annyira jó napom volt, hogy muszáj megírnom! A baj csak abban van, hogy itt a szomszédlány, Jucó meg érthetően vele cseveg most, miután a tegnap estét mi már átdumáltuk, szóval most nagyon nincs kinek elújságolnom, hogy mennyire kirobbanóan fűde tele vagyok energiával. (Mellesleg Jucó most épp belépett hozzám, hogy meglesse, mit csinálok, szóval azért nem vagyok én elhanyagolva.)

Az van, hogy ma voltam iskolában. És megint születésnapom van. Mert én alapvetően szeretek iskolába járni, mert nagyon jól érzem magam a sok kispajtás között, meg hát ciki, nem ciki, tanulni is szeretek . Főleg egy év szünet után.

Két órám volt ma, de mindkettő dupla. Azaz lett volna, de a tanárok azért nem viszik túlzásba a dolgot. Na, nem kell aggódni, lazulás az nincs, bőven van mit csinálnunk, csak annyi, hogy az óra nem volt igazán hosszú, viszont önálló munka az van. Na, a marketing esettanulmányok az szerintem tök izgi, csak valamiért olyan fagyos volt végig a hangulat. Mindenféle valós életből kiragadott, vagy elképzelt szituációkat vitatunk meg közösen, meg lesz majd prezentáció is. Első körben el is küldtek minket könyvért, hogy legyen miből kiolvassuk az esettanulmányt, amit aztán megvitattunk. Aktívnak kell lenni, mert azért járnak a pontok. Na, én aktív voltam, meg okos, meg ügyes, meg amúgy is könnyű az egész, mármint nekem, mert főiskolás múltamnak köszönhetően azért több gyakorlati tudással rendelkezem, mint a többi negyedéves, akik csak most kezdtek el specializálódni. (Az más kérdés, hogy a közgázt, és az egyéb alapozó tárgyakat viszont nem igazán vágom.) Szóval ügyibogyó voltam, és ennek örültem is.

Délután volt még üzleti tervezés is, amire én már múlt héten is próbáltam bekerülni, de nem kimondottan sikerült a mindenféle órarendi kavarodások miatt. Most bejutottam, és többedmagammal aggódva pislogtam, hogy mi lesz, hisz a többiek már csapatokat alkottak, készültek, már volt ötletük (egy üzleti ötlet kell, amit aztán papíron meg is kell valósítani a cégalapítások keresztül minden részletre kiterjedőleg 80 oldalban), nekünk meg ugye érthető módon nem. De azért sokáig nem aggódtunk, mert az új emberekből 20 másodperc alatt összeverődött egy csapat, és én mondom, ez lesz az egyik legbefutóbb. A társaság szimpi, bulizós, pörgős, kreatív, és ha arról van szó, dolgozik is keményen. Úgyhogy nem is estünk kétségbe. Óra után összeültünk szépen, és banánturmix mellett megbeszéltük a további teendőket. Mindenki marha lelkes, én pedig marha boldog vagyok, hogy ebbe a csapatba kerültem. (Bár az azért fáj, hogy egy tök béna csapat elhalászta előlünk a kedvenc ötletemet, amit pedig mi annyira jól meg tudtunk volna csinálni!!!)

Ezen kívül a két óra között is tök aktív voltam. Fészek börze volt. A Fészek az a kari diákújság, a börze pedig annyit takart, hogy elosztogattuk a régről megmaradt újságokat. Kiköltöztünk szépen a bejárat melletti ruhatárba, és egymást váltva tukmáltuk a népre az újságokat. Tök jó volt a társaság miatt is, meg eleve szeretem az ilyen jellegű nyüzsgést, amikor csak úgy meg kell szólítani a szembejövőket, és tegyük fel, újságot kell rájuk beszélni. (Lásd Extrém.)

Szóval ingetrálódok, integrálódok gőzerővel.

PÉCS!

Hát Pécs. Tegnap este ünnepélyesen leköltöztetett öcsém autóval. (Jót kirándultunk, megnéztünk néhány Duna-hidat útközben, merthogy építős a lelkem, ha valaki nem tudná.) A lakótársam nem csak telefonban volt nagyon szimpi, hanem élőben is az, de azért igyekszem nem ítélni elsőre, mert hányszor volt már ebből probléma, hogy épp az bizonyult jófejnek, aki amúgy nem volt szimpatikus. Mindenesetre Jucóka egyelőre nagyon szimpi, a lakásban pedig megdöbbentően sok a rózsaszín kütyü és infantilis játékkacat, tehát tök otthonos az egész. Tulajdonképpen már Jucó szemüvegtokjából megmondható, hogy valószínűleg igen jó barátok leszünk majd.

A lakás szép rózsaszín, mint mondtam. A szobám pedig tényleg L-alakú és marha hangulatos. Zuhanyrózsa nincs, de ez igazából még tetszik is.

Ma megtaláltam az egyetemet is. (De fura, hogy már nem vagyok főiskolás…) Nehéz volt, mert gondosan eldugták mind a főbejáratot, mind pedig a házszámot. A TO-t pedig még ráadásul egy másik épületbe is rakták.

Igyekszem feltalálni magam, merthogy a gólyatáborban kiderült: a kiegészítő képzés, amire engem tavaly vettek fel, de halasztás miatt csak idén kezdem meg a tanulmányaimat, az nem indul idén nappali tagozaton. Na, nem kell aggódni, nem lettem hajléktalan, meg szaktalan, csupán egyedül vagyok, mint a kisujjam. Negyedikről kezdek automatikusan. A probléma csak az, hogy nekünk semmiféle tájékoztatót nem tartanak, nem vezetnek minket körbe, a kutya sem szólt, hogy mikor kell felvenni a tantárgyakat és melyiket, és a szakirányválasztás is már rég megtörtént egy fél évvel ezelőtt. De velem ugye nem lehet kitolni, mert nem hagyom magam.

Már július végén, mikor itthon voltam, elkezdtem hívogatni a tanulmányi osztályt, hogy mi a teendő. E-mailben pedig már két hónapja ostromoltam a HÖT-öt, hogy küldjenek nekem gólyatábori behívót, mert éreztem, hogy elfelejtkeznek majd rólam. A behívót megkaptam, viszont a tanulmányaimmal kapcsolatban senki sem tudott nekem a segítségemre lenni, bármennyire is próbálták. Néhány nap elteltével fény derült a rejtélyre is, miért nem lehet elérni a TO-t, telefonon: a felvételi eredmények meghirdetését követően kalap-kabát elmentek szabadságra augusztus végéig.

Több, mint egy héttel korábban tértem haza Lengyelországból, hogy elmehessek a gólyatáborba, ami zseniális volt!! Nem a szervezés, meg nem a hűdejó feladatok (mert bár ugyan a szervezést én mindig igen kritikus szemmel nézem, de ezúttal nem izgatott, mivel nem éreztem magam gólyának), hanem a társaság. Aggódtam, féltem, hogy csupa frissen érettségizettel leszek összezárva, de szerencsére nem így alakult, rengeteg volt a felsőbbéves, köztük pedig sokan leendő évfolyamtársaim. Mellé pedig döbbenetesen barátságos volt mindenki, és néhány e-mail után már-már ijesztően nagyra tárt karokkal vártak a táborba. (Nemhogy nem idegesítették őket a kérdéseim, de még örültek is, hogy jövök!) Tehát egy nagy „LOVE” Pécsnek, és nagyon örülök, hogy köztük lehetek!!

Mindenféle tájékoztató előadás és kiadvány híján ma az egyetemet járom és próbálok olyan kérdéseket feltenni a TO-s néninek, hogy mindent kihúzzak belőle, amit esetleg tudnom kell, merthogy magától nem mond semmit. Én meg ugye honnan tudjam, mit nem tudok, és mire kellene rákérdezni… Mindenesetre már igényeltem diákot, beiratkoztam a könyvtárba, szereztem kódot a számítógéphez (avval is a rendszergazdához kellett fordulnom – úgy fest, én minden téren speciális eset vagyok…), holnap pedig újra megtámadom Vikit, aki évfolyamtársam, és a HÖT-ben éppen ő felel a tanulmányi ügyekért. Ha ő nem lenne (és nem lett volna ott a táborban), nemhogy a tantárgyaimat nem vette volna fel senki, de nem lenne még szakirányom sem. A TO-sok azt mondták, holnap is őt ostromoljam a kérdéseimmel.

Most pedig vásárolok néhány cuccot a lakásba (vattapamacs, hajbalzsam, fogkrém, zsepi, ágymatrac, mikró…), majd Zsukov, akit imádok, megmutogatja nekem a várost.

 

Back to Hungary! I am back and I am sooo happy, that it is hard to describe. It feels like as I had birthday every day since last Sunday!

The journey back was OK. We tried the cake I got from Ania with an old lady on the train. Although I was pretty angry that I have to carry the cake too, it was quite a good idea. (She made it for me to share it with others on the way to make it easier to start a conversation.) The lady next to me was really nice and interesting. And after Warszawa, where she got off, I still had plenty of time, to read and sleep. (I like to travel alone.)

To change the trains in Krakow was pretty difficult, since I had to carry my entire luggage myself. I expected some gentlemen to help, but nobody wanted. So finally it took me 15 minutes to get from one platform to the next one by the elevor.

I got home after approximately 20 hours of traveling. My mum picked me up and helped to find a taxi driver.

I was really happy to see that my dogs still recognize me and they seemed to miss me a lot. The first thing was to weight my impossibly heavy luggage. My backpack and luggage together were taller than me and weighted 63kg!

I only spent one day at home. On Monday I left for the integration camp of the university. I spent there 4 great days and we returned Friday morning. The camp was really great! Since for me it was already the 4^th such camp (2 times new student, 2 times organizer), the tasks and contests were not so interesting for me, but I got to know a lot of amazing people! I collected several very useful contacts (without them I would be lost in the university since I only do masters degree and this year I am the only one student who came from another university and starts masters here). The most important thing is, that I don’t feel completely alone here, in Pécs, I already know some people, that I like a lot and I can call if I feel alone.

The weekend I spent at home with my friends. My best friend, Andi is about to leave to Madrid for Erasmus, so we had her farewell party on Saturday. (On Friday we were on a concert with my brother, so actually I have been to a party every day of the week except Sunday.)

Now I am in Pécs. My first day here. I moved in yesterday night. My brother helped with the car. The flat is really nice and really close to the University. My flatmate is also very cool: a 26 years old girl studiing law and loving to party. It seems to be that we will get along very well. She has a lot of pink stuff in the flat! Even more than I would have!!! :) The bathroom is pink, the kitchen table is pink with flowers, on the walls there are pictures with Mickey Mouse and some cats, on the mirror and window Hello Kitty. My room was quite empty, but the shape of it is really nice, so I already feel very comfortable in it.

Today I started to discover the University and soon I leave for the city with a friend of mine I got to know in the camp.

 

Aki bújt...

Aki bújt, aki nem, holnap megyek haza! Vasárnap reggel érkezem Magyarországra. VÉGLEG! Vártok már?

Felfoghatatlan

Fura. Hihetetlen. Újra diák lettem, nem dolgozom. Nem megyek vissza egy jódarabig a munkahelyemre. Nem látom a betegeinket. És egyáltalán: holnapután hazamegyek.

Tök hihetetlen ez az egész. Annyira távoli volt mindig a hazautazás napja. Mindig túl távoli. Még két hete is. És akkor egyszer csak hirtelen túl közelivé vált. Szomorú vagyok. Nem fogom többé a csillagokat bámulni a házunk elől… Nem megyek többé haza a sétáló utcán (Debtak) át. Nem kell több blokkot gyűjtenem…

Nagyon-nagyon vártam a hazautazást, de mindig olyan hiheteten volt, hogy egyszer tényleg eljön a napja. Még most is az. Felfoghatatlan.

Még több búcsúzkodás

Holnap utolsó munkanapom a Caritasnál. Pénteken kipakolom a szobámat, leszedem a képeket. Eddig nem volt szívem (meg időm) hozzányúlni, nem akarok a szükségesnél tovább üres szobában ücsörögni. Három tonna búcsúajándékot készítettem, meg kicsi névjegykártyákat az elérhetőségemmel. Félelmetes, mennyi ismerősöm van.

A pénteki búcsúbulim zseniális volt. Igaz, vicces, mert szinte mindenkivel találkoztam azóta újra. Szombaton Valeria szülinapját ünnepeltük. Igaz, a lakáson túl nem jutott a csapat, de mi nagyon jól szórakoztunk így is.

A hétvégére látogatóba jött hozzám a két szerelmem a Woodstock fesztiválról: Szymon és Radek, akikkel végig együtt lógtam ott. Vasárnapig maradtak, fájó szívvel elbúcsúzkodtunk. Egy óra múlva telefonált a vonatról:

- Van sátrad?

- Nincs. De minek nektek sátor?

- Kölcsön szeretnénk kérni?

- De hát minek? Nálunk aludhattok. Vagy hova akartok menni?

- Biztos nem zavarnánk? Nem szeretnénk a terhetekre lenni!

- Dehogy zavartok!

- Jó, akkor leszálluk.

Kemény egy megállót utaztak a vonattal, majd visszafordultak. Még csak ki sem jutottak Gdanskból! Imádom őket!!! Hétfőn mentek haza.

Hétfőn Durdu, a török önkéntes születésnapja volt, ahol újfent elbúcsúztam mindenkitől. De állítólag még találkozunk pénteken. Meghívtak valami nemzetközi vacsira. Édesek és nagyon szeretnek engem. Én meg újfent rájöttem, hogy tulajdonképpen megint tök unatkoztam velük és egészen rosszkedvűen tértem haza a „buliból”.

A mai búcsútalálkozókat mindenki lemondta. Áttetették holnapra. Holnap csúcsforgalom lesz – hacsak le nem mondják őket újra.

Búcsú a fogorvosomtól

Ma a fogorvos kifúrta a másik hatosomat is és újfent nem volt megelégedve a fogaimmal. Ha pasi lennék, biztos belészeretnék. Mármint a fogorvosomba. Ma is gyönyörűszép volt. Én meg nyűgös az érzéstelenítés és a furkálás miatt.

Mindent egybevéve 450zł-t hagytam ott. Ha nem fizet ezek után a biztosító, öldöklés lesz.

Utolsó vasárnap

Nagy búcsúzkodás van, ezért nem érek rá írni. Úgy döntöttem, így a végére nem izgatom már magam sem lengyelházi, sem levél és naplóírás miatt, csak élek és gyűjtöm a szép emlékeket, hogy kellemes legyen majd visszagondolni, és ne olyan lógó orral hagyjam el ezt a szép országot.

A búcsúbulim csodálatos volt, rengetegen jöttek el, és rengetegen szeretnek engem itt nagyon-nagyon, rengetegen szeretnének még megölelgetni az utolsó hetemben és mindenféle cseleket szőnek már, hogy itt tudjanak tartani. Egyesek a határt akarják lezárni, mások csak szimplán rámzárnák a fürdőszobaajtót.

P. Ania után a Tomekkel való búcsúzkodáskor bőgtem el magam majdnem. (Kíváncsi vagyok, ő mikor fog sírni.)

Valami végetér. Nem akarom felfogni. Hihetetlen, hogy vasárnap már otthon leszek!

Náthás búcsú

Rohangásztam és búcsúzkodtam. Zsúfolt nap volt, néha mé az orromat is elfelejtettem fújni. P. Dyrektorral és a fogyatékosokkal már nem találkozom. Tomekkel is utoljára dolgoztam együtt. Most pedig szopogatom tovább a fokhagymát. Holnapra egészséges leszek.

Ebéd lengyelül

Vendégségben voltunk. Igazi lengyel vendégségben. Három órán keresztül csak ettünk. Tukmálták. Meg voltak sértve, hogy Malvine nem iszik többet. Öt féles sütit vettek hat főre.

Malvinét kezdem egyre jobban megszeretni. Szerény, nem úgy, mint Valeria. Tisztában van vele, hogy új itt, nem viselkedik úgy, mint egy kiskakas. Sokat kérdez és látszik, hogy rettenetesen igyekszik, nagyon akar. Egész nap csak lengyelül tanul.

Én meg fokhagymát szopogatok és alszom tovább, hogy meggyógyuljak a hétvégére. Jönnek a srácok a fesztiválról látogatóba, merthogy búcsúbulim lesz. Ildi pedig tiszta bolond, képes idevonatozni Varsóból (öt óra) csak a bulira, majd vissza. Szeressük őt ezért.

Dátha

A hétvégi kirándulást természetesen nem úsztuk meg elázás nélkül. Ilyen ramaty időjárás mellett lehetetlen is lett volna nem elázni. Viszont csodával határos módon mégsem fagytunk át, hiába indultunk biciklizni a legnagyobb zuhéban, és hiába aludtunk utána sátorban. (Estére füllesztő meleg lett.) Azt hittem, megúszom megfázás nélkül…

A probléma azzal kezdődött, hogy szarrá csipkedték a bokámat a szúnyogok a biciklizésnél, minek következtében nem tudok most hosszúnadrágot hordani. Így hát ma jól átfagytam a szoknyámban…

Vettem egy adag Strepsilst, meg forró fürdőt, benyomta egy nagy bögre mézesteát és gyorsan bebújtam a paplan alá. Remélem, megúszom.

Jól elvagyok

Másfél órát vártam a fogorvosnál, de a vicces az, hogy egy fikarsznyit sem rázott meg a dolog. Egyrészt, mert rajongok a fogorvosomért, és alig vártam, hogy bejussak hozzá, másrészt meg teljesen jól elvoltam a kölcsönkért lengyel nyelvtankönyvemmel… Jola megígérte, hogy abból is kapok egyet ajándékba. Már a sokadik könyvet. Szeretem az Uniót!

Malvinkával pedig kezdünk egészen összebarátkozni. Német létére viharos gyorsasággal nyílik meg előttem és már-már rémisztően őszinte és felhőtlen a mosolya. Ügyes lány, gyorsan megtalálja majd a helyét. Még a végén sajnálni fogom, hogy itt hagyom a csajokat…

PÉCS!

Apu befizette a foglalót, meg az első félhavi albérletet. Tegnap éjszakáig igazából képtelen voltam elhinni, hogy igaz. Már túlságosan is akartam, és féltem, hogy ez csak egy illúzió, hogy valaki megcsíp, és én ott találom magam Pécsett, a pályaudvaron, egy padon éjszakázva.

Elmondhatatlanul várom Pécset! Nem tudom pontosan megmondani, miért. Talán, mert menekülni akarok innen. Mert hiszem, hogy ott már jó lesz, hogy az itt begyűjtött tapasztalataimmal ott már be tudok majd illeszkedni. Hogy lesznek barátaim, hogy tanulhatok, hogy nyüzsöghetek (bár nyüzsögni, azt itt is lehet).

Apu átutalta a pénzt, és én itt ugrálok örömömben. Már mindenkinek megmutogattam szinte a képeket az albérletről. Judit, akivel együtt fogok lakni, nagyon-nagyon szimpatikus volt a telefonban, és én is neki. Ezért is akartam azt a lakást. Meg mert szép, meg mert különleges, meg mert iszonyat közel van a sulihoz és végre nem kell majd buszoznom először negyedik osztály óta. Judit lőrinci, szeret dekorálni, rózsaszín fürdőszobafüggönyt választott a lakásba, a szobája zseniális, raszta haja volt, másoddiplomázik, imádja a családját és épp a Szigeten ropja.

A suliújságnál is várnak már tárt karokkal. Küldtem nekik egy kis intrót az írásaimmal, mire a főszerk, akivel már egészen összebarátkoztam a neten keresztül közölte, hogy én írom a vezércikket a szeptemberi számba. A táborban is várnak szeretettel. Levelezek a hökösökkel, anyut pedig már hangról felismerik a tanulmányis nénik. Jó lesz nekem ott.

A búcsú első felvonása - Pani Ania

Totál szomorú vagyok és kivételesen nem a honvágy miatt. Rendben, hogy haza akarok menni, de egy-két embertől attól még nem akarok elbúcsúzni!

A lépcsőházban elrobogott mellettem p. Ania lánya p. Ania hatalmas televíziójával a kezében. Gondoltam, megint elromlott… A meglepetés akkor ért, mikor beléptem p. Ania szobájába: az ágy lehúzva, a szekrénye pedig üresen tátongott. Nem volt telepakolva sem törlőkendőkkel, sem pelenkákkal, hiányzott a kávé és a zsömle (bułki sniadaniowe) az ablakpárkányról, a kép a falról, amit az unokája festett, illetve a fürdőköpeny-kollekciója a fogasról. Ott kuporgott árván, az üres szoba közepén a tolószékében a szokásos kötéssel a homlokán és piros-lila-fekete foltokkal a lábán. (Állandóan elesik, beüti a kezét, orrát, homlokát…)

P. Ania időtlen idők óta lakta azt az első emeleti szobát. Időtlen idők óta élt ott, bezárkózva. Nem szeretett kilépni a folyosóra, nem szerette a többi fogyatékos beteget (az ő intelligenciaszintje mellett nem is csodálom, hogy nem rajongott azokért a „beszélgetésekért”), és egyébként sem szeretett ilyen betegen-öregen mutatkozni mások előtt. Az egyetlen kapcsolata a külvilággal a játszótérre néző ablaka, illetve a hozzá járó néhány látogató és nővér-ápoló volt. Ma először, időtlen-idők óta kilépett (kigurult) a külvilágba. P. Ania elköltözött tőlünk.

Egyszer mindegyik betegünk elköltözik, csupán négyen laknak nálunk véglegesen (öten voltak), és az ő számuk az igazgatóság döntése alapján már csak csökkenni fog. Folyamatosan cserélődnek a betegek és szinte mind váratlanul, búcsú nélkül távoznak. Leginkább azért, mert a betegségük miatt már fogalmuk sincs a naptárról. Jönnek és mennek, cserélődnek. Olyankor mindig szomorúak vagyunk, ha valaki elköltözik, akit megszerettünk, de aztán mindig érkezik helyettük valaki új, érdekes személy. P. Ania azonban kivétel volt. Ő valahogy mindig is ott lakott nálunk, és NEM akart elmenni. Küzdött, hogy maradhasson.

Tegnap érkezett a váratlan döntés a lánya részéről, hogy ma költözik. És így is lett. Egyik napról a másikra hagyta el a szobát, ami annyi időn keresztül az otthonát jelentette. Ha véletlenül nem tévedek arra abban a pillanatban, búcsú nélkül távozott volna. (Erre valahogy egészen rá szoktam érezni és legtöbbször elcsípem az utolsó pillanatukat.)

Igazából lehet, jobb lett volna, ha búcsú nélkül távozik. Gusztustalan egy dolog a búcsúzkodás. Majdnem sírtam, gyűltek a könnyek a szememben, és még most is ott ülnek. Pedig én igazán nem szoktam érezni a búcsú súlyát. Mindig csak később fogom fel, hogy az illetőt nem látom többé (vagy sokára csak), addigra meg már hozzászokok, hogy nincs, és nem fáj. De most fáj. Azon ritka esetek egyike ez, amelyik fáj.

Tulajdonképpen igazán nincs mit nyavalyogjak, hiszen én is elmegyek mindjárt, de egyszerűen akkor sem vagyok most képes másra, csak arra, hogy bambán révedjek magam elé.

Készítettem róla egy utolsó képet, ami egészen zseniális lett. Pontosan annyira zseniális, mint amilyen ő maga. Épp ott lógott a nyakamban a szolgálati fényképezőgép, hát kihasználtam, legyen nekem is egy kincsem tőle, igaz a szívemben ott lesz mindig. Annyi mindent kaptam tőle, annyi mindenre tanított meg! Ő az, aki miatt ilyen szépen beszélek lengyelül. Ő az, akitől a legtöbbet tanultam. És nem csak nyelvet. Formált, szépítgetett, hitt bennem, fegyelmezett, szigorú volt, kiabált, kemény volt, de közben rettenetesen szeretett engem és most nagyon büszke, hogy így megtanultam a leckét. És hálás, mert én is rengeteget adtam neki. Volt célja, volt miért éljen, volt miért felkeljen. Hasznos volt, nem csupán egy beteg roncs, aki egy szelet kenyeret alig tud már megkenni! Hasznos volt és érdekes. Odafigyeltem, meghallgattam, ő is engem. Rámszólt, hogy üljek egyenesen és ne csámpázzak. Tanított nem hadarni, érthetően beszélni. Tudta, hogy készül a túró, oda-vissza fújja a lengyel történelmet, ismeri a legspeciálisabb gabonaféléket, sőt, még hitt is benne, hogy ezt mind megtaníthatja nekem lengyelül. Sosem kért tőlem semmit, csupán elvárta, hogy rendesen látogassam őt. Én pedig a világ minden kincséért le nem mondtam volna erről!

A rossz az volt, hogy folyamatosan attól rettegtem, hogy egyszer benyitok hozzá, és nem lesz már ott. Vagy ami még rosszabb: holtan találom. Nagyon-nagyon féltem, hogy egy napon majd nem lesz. Szükségem volt rá!

Azt hiszem, így jobban. Így számomra ő is örökké élni fog, mint a többi beteg, aki elköltözik, és sosem tudom meg, ha eltávoznak az élők soraiból.

Lezárult egy nagy fejezete az önkéntes szolgálatomnak. Többé nem fogok legendákat olvasni p. Aniával. Nem ülök majd az ágya szélén a lefektetett pelenka mellett, vagy a tolószékében, vagy a háromlábú széken az ablak előtt. Nem segítek neki bejutni a fürdőszobába, hogy aztán rágyújtson az elegáns, vékony, zöld dobozos cigarettáira. (Az utóbbi időben nem is gyújtott rá. Azt hiszem azért, hogy engem kíméljen. Tudta, hogy nem szeretem.) Nem borít ki már semmit abban a szobában, nem teszi el a reggelijét későbbre (a száraz kenyeret szereti), nem küldi el Wiolettát a közértbe.

Búcsúzóul a fénykép mellé kértem egy ölelést és megcsókoltam a homlokát. A pulóvere olyan puha volt, mint semmi más a világon és egyáltalán nem volt öreg-szaga. Friss volt. Soha azelőtt nem öleltem meg, nagyon meg sem érintettem azon túl, hogy felhúztam a zokniját. Sosem szerette, ha segítettek neki. Makacs, egyedül akar boldogulni. Nem érti meg, hogy már nem tud.

Fura ez. Érintés nélkül voltunk igazán közeli kapcsolatban. A családom volt itt. Láttam, ahogy a WC-n ült és ahogy fürdették. Kérdések nélkül ismert engem. Utoljára öleltem meg őt ma, de bárcsak ölelhetném őt örökké!

 

Azt a zseniális képet hétfőn fel fogom tenni ide, a bejegyzés végére.

Japán Gdanskban

Hostel Zabianka egyre népszerűbb és népszerűbb. Tegnap érkezett Sabine és Nicola. Sabine német, Nicola macedón. Az én vendégeim: júniusban Sabine-nél szálltunk meg egy éjszaka erejéig Jonassal. Nagyon rendes lány, főleg hogy ismeretlenül befogadott minket még aznap éjszaka annak ellenére, hogy ott volt nála látogatóban a nagymamája. Ott aludtunk a legjobbat a társalgóban, a kanapé földre fektetett puha párnáin. Sabine csöndes, irtó lassan beszél és teológiát fog tanulni. Irtó aranyos lány. Nicola pedig az a típus, aki nagy ívben tojik mindenre, mindent tök lazán vesz. Ők tegnap érkeztek és holnap hajnalban távoznak.

Ma érkezett Tom. Ez a rövid, angolosított neve, a teljeset elfelejtettem (és lusta vagyok kimenni a konyhába lecsekkolni). Ő japán. Mondtam a csajoknak, hogy én szívesen befogadom őt (még az érkezése előtt!), mert tök érdekelnek a japánok, úgyhogy felőlem aludhat az én padlómon, erre ma Caro mégis lecsapott rá. Pedig annyira viccesen édes srác és hihetetlen jó cuccai vannak. A japánoknak (már amennyire én ehhez értek néhány fénykép alapján) marha jó cuccaik vannak, van érzékük a divathoz, nem is kicsit. Neki is. Ráadásul magas és gyönyörű húzott szemei vannak. Egyszer még lesz egy ázsiai (nem indiai!!) pasim… Annyira gyönyörűek.

 

 

 Normális esetben így fest az előszobánk

Szóval a srác tök édes. Elvittük fürdeni. Caro és Valeria teljesen meg vannak bolondulva a tengerért, naponta kétszer járnak le a partra. Nagyon örülök, hogy velük tartottam végre (elég lusta voltam), mert hihetetlen hullámok voltak és a víz is egészen kellemesen meleg van. Itt most végre nyár van – el ne kiabáljam. Persze azért még harisnyát azt húzok a szoknya alá…

 

Hogy a héten még hány vendég érkezik, azt szerintem a Mindenható sem tudja. 

Jonas képei

ITT megtekinthetők Jonas képei a Woodstock Fesztiválról.

 

ITT pedig azok a képei, amik júniusban készültek, mikor is meglátogattam őt Krakkóban, majd együtt elutaztunk Wrocławba, illetve még néhány kép, amikor ő volt itt látogatóban.

 

Új lányok - képekben

Hogy mégiscsak el lehessen képzelni a két új lányt, íme a Malvine érkezésekor készült képek.

A teljes sorozat ITT megtekinthető.

Malvine második napja

Úgy fest, elmúlt a kezdeti féltékenységi rohamom és teljesen jól éreztem magam ma már a munkahelyemen. Malvine arcáról is letűnt a fagyos rémület, egész nap mosolygott. Szeret engem. (Valeria pedig úgy fest, mégsem hasonlít annyira rám, mivel abszolút nem érzi kötelességének, hogy egyáltalán szóba álljon a szobatársával… Ha tudná, milyen mázlija van, hogy Malvine nem olyan néma, mint Caro volt, és hogy nem egyedül kell pesztrálnia őt!) A nap felében (vagy inkább kevesebbet) tolmácsoltam, mi merre és hogyan, amúgy pedig bedobtam a lelkem a mélyvízbe, beszélgessen németül-angolul azokkal, akik értik, elvégre velem is ezt tették már az első nap, csak éppen lengyelül. Jól elvolt, tologatta a kerekesszékeket és mikor épp egy percig nem történt semmi sem, vagy leginkább egy szót sem értett, azonnal előkapta a kis szótárát, és tanult. Jól elmosolyogtam rajta – tisztára, mintha magamat láttam volna egy évvel ezelőtt. Egészen ügyes lánynak tűnik: kicsit komolyabb nálunk, és ennyi. Menni fog neki.

A vonat – lengyelházi problémakör aggasztott még, de úgy fest, ez is megoldódik majd. Én ugyanis szeretek a járműveken olvasni, tanulni, szeretek egyedül utazni. Ezzel szemben most „rákényszerítettek” arra, hogy feladjam ezt a szabadságom: összeláncoltak az új lánnyal. De aranyos volt. Reggel félúton kicsit tanítgattam lengyelül, felírtam neki kezdetnek két oldal szót a kis füzetébe, s onnantól békésen eltanulgattunk egymás mellett.

Barátság, szeretet, zene

BOLDOG VAGYOK! Képtelenség szavakba önteni, mennyire jól éreztem magam a hétvégén, annak ellenére, hogy a gyomromat megint kicsináltam valamivel és a német lányok szótlanabbak voltak még a megszokottnál is. Hihetetlen mennyiségű energiával töltöttek fel a srácok, meg a napsütés, meg a zene, meg az a hangulat, ami már 13 éve jellemzi a lengyelországi Woodstock fesztivált!!!

Még 20 napom van hátra. Caro és Valerie meghívtak már egy rakat vendéget a hostelünkbe, Malvine pedig ott lesz a sarkamban végig a munkahelyemen, és a vonaton sem olvashatok úgy, ahogy szoktam és szeretek. Indulás előtt úgy éreztem már, megfulladok, pedig épp hogy csak visszaértem Magyarországról. Most pedig tele vagyok energiával, körbe tudnám futni akár a várost is a dögnehéz hátizsákomban, pedig hát igazán nem aludtam sokat a hétvégén!

Két csodálatos lengyel fiúval ismerkedtem meg odafele a vonaton. Speciális járat volt, különbejáratú a fesztiválra tele bulizókkal. Engem pedig velük sodort össze a sors (igen erős volt bennem a hajlandóság, hogy minél messzebbre elsodorjon engem a sors szele a punnyadék német lakótársaimtól…) szerencsémre – szerencsénkre.

Szymon (ejtsd: Simon) és Radek két tündér! Igaz, én kezdtem a jócselekedetek sorát, mivel érkezésükkor (egy helyre telepedtünk le) vették észre, hogy a sátruk fele hiányzik a zsákból, úgyhogy hajléktalanok lettek a fesztivál idejére. Én viszont addigra már olyannira megszerettem őket, hogy egyből befogadtam egyiküket a sátramba, másikukat meg beprotezsáltam a lányokhoz az első éjszakára, a második éjszakára pedig intéztem nekik másik fekvőhelyet. Ők pedig rettentő hálásak voltak mindezért és egyből a szívükbe zártak – valószínűleg egy életre!

Az egész három napot együtt töltöttük. Együtt reggeliztünk, együtt aggódtak értem, amikor a hasam fájt és én mostam meg ma reggel Szymon haját. Tőlük kaptam ma életem legszebb (és legőszintébb) bókját. Állandóan vidám, odaadó, hűséges és rettentő megbízható, mindig kedves mindkét srác. Ha nem lettek volna, valószínűleg már a porba öltem volna magam a fesztiválon, így viszont életem egyik legvidámabb napjait köszönhetem nekik!

Remélem, az augusztus hátralevő része is ilyen zseniális lesz!

BOLDOG VAGYOK! Képtelenség szavakba önteni, mennyire jól éreztem magam a hétvégén, annak ellenére, hogy a gyomromat megint kicsináltam valamivel és a német lányok szótlanabbak voltak még a megszokottnál is. Hihetetlen mennyiségű energiával töltöttek fel a srácok, meg a napsütés, meg a zene, meg az a hangulat, ami már 13 éve jellemzi a lengyelországi Woodstock fesztivált!!!

Még 20 napom van hátra. Caro és Valerie meghívtak már egy rakat vendéget a hostelünkbe, Malvine pedig ott lesz a sarkamban végig a munkahelyemen, és a vonaton sem olvashatok úgy, ahogy szoktam és szeretek. Indulás előtt úgy éreztem már, megfulladok, pedig épp hogy csak visszaértem Magyarországról. Most pedig tele vagyok energiával, körbe tudnám futni akár a várost is a dögnehéz hátizsákomban, pedig hát igazán nem aludtam sokat a hétvégén!

Két csodálatos lengyel fiúval ismerkedtem meg odafele a vonaton. Speciális járat volt, különbejáratú a fesztiválra tele bulizókkal. Engem pedig velük sodort össze a sors (igen erős volt bennem a hajlandóság, hogy minél messzebbre elsodorjon engem a sors szele a punnyadék német lakótársaimtól…) szerencsémre – szerencsénkre.

Szymon (ejtsd: Simon) és Radek két tündér! Igaz, én kezdtem a jócselekedetek sorát, mivel érkezésükkor (egy helyre telepedtünk le) vették észre, hogy a sátruk fele hiányzik a zsákból, úgyhogy hajléktalanok lettek a fesztivál idejére. Én viszont addigra már olyannira megszerettem őket, hogy egyből befogadtam egyiküket a sátramba, másikukat meg beprotezsáltam a lányokhoz az első éjszakára, a második éjszakára pedig intéztem nekik másik fekvőhelyet. Ők pedig rettentő hálásak voltak mindezért és egyből a szívükbe zártak – valószínűleg egy életre!

Az egész három napot együtt töltöttük. Együtt reggeliztünk, együtt aggódtak értem, amikor a hasam fájt és én mostam meg ma reggel Szymon haját. Tőlük kaptam ma életem legszebb (és legőszintébb) bókját. Állandóan vidám, odaadó, hűséges és rettentő megbízható, mindig kedves mindkét srác. Ha nem lettek volna, valószínűleg már a porba öltem volna magam a fesztiválon, így viszont életem egyik legvidámabb napjait köszönhetem nekik!

Remélem, az augusztus hátralevő része is ilyen zseniális lesz!

Krízises kimerültség

Haza akarok menni. Most.

Imádom a főnökünket, mert egy zseniális nő, de már megint bekavart, és ezt utálom. Valahogy úgy tűnik, szeret keresztültrappolni páros lábbal, lánctalpas cipővel mindenki tervein. Az utolsó hetemen, amit a munkahelyemen töltök, Tomek szabadságon lesz. Szarul esett, nem is kicsit. Erre ma a főnökünk kijelenti, hogy inkább azon a héten szeretné megrendezni a fogyatékosok szokásos éves kirándulását. Ez azt jelenti, hogy nem lesz itt sem Anna, sem a főnök, sem a terapeuták és egyetlen fogyatékos sem. Azaz az ég világon SENKI sem fog engem elbúcsúztatni. Kis híján elbőgtem magam.

Nehéz napom volt, egész nap Malvinát pesztráltam, és rohadtul nem éveztem, mert épp a következő krízisem kellős közepén vagyok, semmi kedvem sem volt visszajönni, és akkor még itt „nyaggatnak” is. Basszus, én vagyok itt megint, aki rosszul érzi magát, de újfent senki sem veszi észre. Itt van velünk II. Carolin, mindenki őt akarja megmenteni, mert szegényke félénk, halálra van rémülve. Majdnem pont, mint Caro volt. És emellett már senkinek sem jut energiája arra, hogy észre vegye: NEKEM VAN BAJOM!

Délutánra Malvina már elszórtan mosolygott, méghozzá úgy, hogy egy csipet rémület sem ült ki az arcára. Persze csak néhány percre volt ez így…

Új lányok

Megérkezett az új lány, Malvine. Félénk, mint állat, a szavát sem lehet hallani, de még annyira nem vészes, mint Caro volt, amikor megérkezett… Ijesztő egy látvány volt. Valeria pedig, aki már két hete itt van, de csak tegnap láttam először a szabadságom miatt, nagyon aranyos. Határozott csaj, és szimpatikus, csak még azt nem tudom, hogyan fér majd meg két dudás egy csárdában…

A jó az, hogy továbbra is németül beszélek velük. Meg az is, hogy holnap utazunk a fesztiválra! 

WOODSTOCK

 

A hétvégén fesztiválra megyünk... :)

Még 25 nap

Gdansk. Újra, de már nem sokáig. Hiányzik a Balaton, a meleg, a család, a barátok, a kutyusaink. Itt esik, és az emberek nyakig begombolják a kabátjukat. Érkezésemkor az állomáson összefutottam Valeriával, aki az új német lakótársunk. Felismert. Aranyos nagyon.

Németül beszélgettünk. Útközben a lengyelházimon dolgoztam, de még mindig a magyarra van ráállva az agyam. A németre a legkevésbé. Néha azt sem tudom, lány vagyok-e…

Még 25 nap.

Budapest

Itthon vagyok. Melegem van. Mások szerint végre kellemes hűvös van itthon, de nekem ez kánikula. Persze nem panaszkodom, élvezem, hogy végre nyár van. Gdanskba ugyanis valamilyen rejtélyes oknál fogva elfelejtett elérni a nyár…

Itthon meleg van. A kutyák még emlékeznek rám, és szerencsére a barátaim is. A munkások pedig csodálkoznak, hogy mit keresek itthon.

Holnapután tépünk Andival a Balcsira. Remélem, nem hoztam meg a rosszidőt, és tudok nyaralni még egy hetet!

Harmat kell aludni

Meg harmat kell aludni, es otthon vagyok. Egyet itt, a hostelban, egyet a buszon Vilnius es Gdansk kozott, majd egyet a vonaton Krakko es Budapest kozott. Aztan otthon is leszek! Vartok mar?

Egy kilo rozsafuzer ajandekba

Litvania tovabbra is szep. Kanikula mar nincs, csak kellemes meleg.
Ma megtudtam, hogy a sok -as, meg -es, meg -os vegzodes az nem azert van, mert osszekeveredtek a gorogokkel, hanem a latinbol ered. Vicces egy nyelv.
Vacsoraztunk fustolt zuzat hagymaval.
Arulnak itt is turos edesseget. Olyasmi, mint a Turo Rudi, csak kremesebb, meg tegla alaku. Fini ez is. Ezen tul minden joravalo boltban arulnak Mogyi tokmagot es szotyit.
Vilnius ovarosa hatalmas. Ket nap alatt sem sikerult meg bejarni.
Anna es anyu reggel elmentek a lengyel misere a hires Szuletes Kapolnajaban, ahol Maria jelent meg talan... Nehez megerteni ezeket a legendakat lengyelul. Azt is kepetlen vagyok pl. kinyomozni, hogy a szoszben hivjak azt a Maria-kepet. Lenyegtelen. A lenyeg, hogy elmentek a misere, merthogy Anna apukajanak a nenikejenek itt lakik a testvere, akinek a nenike egyik menye festett egy Maria-kepet, es a kuldetes az volt, hogy ezt eljuttassa a nenikenek, akit elotte sosem latott meg fenykepen sem. A nenike aztan megmutatta a templom rejtett zugait is, ahol azokat a kincseket tartjak, amik mar a kapolnaban nem fertek el. Ezeket azok a hivok adomanyoztak, akik ide vezetett zarandokutjuk utan gyogultak meg. Lognak tehat a falon mindenfele ezust-szivek, labak, kezek, sot meg fulek is, meg meg millio giccs, Jezuska, villogo templom, es hat millio rozsafuzer, melyekbol egy zacskot ki is boritott az asztalra, hogy valogassunk. (Mint kiderult, a neni ott takarit, azert ennyire bejaratos.) Ugysem tudnak mar mit kezdeni ezzel a rengeteg rozsafuzerrel. Mi pedig eleinte szegyelloskodtunk egy sort, majd elkezdtunk valogatni. Anyu a baratnoinek, Anna a noverenek, meg meg ilyen-olyan ismeroseinek, en meg ket betegunknek, meg egy szep keket magamnak is. Kedves emlek lesz majd a sok melyen vallasos lengyel ismerosomrol.
A rozsafuzereket holnap kapjuk majd meg - elobb meg megaldjak oket. Aztan megyunk a nenihez, meg a macskaihoz latogatoba teazni. Kicsit ugyan huztam a szam szelet, mert a neni nekem nem volt szimpatikus, de aztan kiderult, hogy van egy ribizlibokra...
A legjobb ebben az utban, hogy szabadsagom van, vegre nem rohanok, elszakadok a hetkoznapoktol, es ugyan rengeteget megyunk, de PIHENUNK, LAZITUNK, masreszt meg irtora orulok, hogy vegre megismerem mas oldalarol is Annat. Mar nem a koordinatorom, hanem egy baratom. Eddig csupan engem hallgatott meg, mint a jo pszichologus - merthogy o pszichologus -, de most vegre beszel magarol is, kozel ul mellem, vigyorog, kirohog, shoppingolunk. Olyan ember-szeru lett vegre. Nem kell felreerteni, eddig is imadtam, de most vegre mas minosegben beszelgetunk. A durva az, hogy ez hianyzott nekem vegig, egesz evben, o pedig egesz evben probalt segiteni nekem, de nem ment. Most pedig, amikor nem akar, pont azzal segit. Hogy nem a segitseget jatssza, hanem egyenrangu velem...

Kaunas

Kaunas kozel sem olyan szep, mint Vilnius, raadasul erdemes busszal megkozeliteni az ovarost, mert bar ugyan kozelinek tunik a terkepen, kozel sem az, es az azt korulolelo varosresz sem szep. A mecsetet pedig nem jelolte a terkep, pedig az tokre erdekelt volna...
Ami tetszett Kaunasban, az a vilagon egyedulallo ordog muzeum. Egy litvan muvesz nyugdijas korara ordog-szobrok gyujtesebe kezdett. Osszegyujott husz tucatnyit (egy tucat volt a celja), majd a gyujtemenyt kiegeszitettek egyeb litvan muveszek alkotasaival, illetve meg egy szintnyi ordogot helyeztek el a legfolso szinten a latogatok adomanyaibol. Ordogok a vilag minden tajarol.
Az ordogok maguk nem voltak annyira extrasak, mind fa nepmuveszeti alkotas, neves szobraszok muve, viszont az azokat ovezo legendak, tortenetek marha erdekesek voltak. Tovabbra is egyre erosebben erzem, hogy meg tobb meset kell olvasnom. Kulonosen nep- es tundermeseket. Mert azok jok.
Ami meg erdekes, hogy azt mondjak, nekem mindenhol vannak ismeroseim. Szerintem ez hulyeseg. Afrikabol peldaul alig ismerek valakit.
Megkerdeztunk egy jarokelot Kaunasban, hol erdemes vacsorazni. Ajanlott egy kavezot (az itteni kavezokban lehet sorozni, meg enni...). Eldugott udvar. Vegighaladtunk az udvaron, be a helyisegbe, mert Anna inkabb ott szeret, mint a zajos udvaron. Hallom, valaki a nevemet kiabalja. Elengedtem a fulem mellett, mert hat ez lehetetlen, hogy valakivel osszefussak Kaunasban. Tevedtem. Noora es Miki, finn, illetve spanyol onkentesek Varso mellol. Edesek voltak, vidamak, es tele energiaval, mint mindig. Szeretem, hogy mindenhol ismernek.

Litvania

Litvania olyan normalis hely. Az emberek se nem tul szepek, se nem csunyak, a varos tiszta, de nem tulsagosan, fejlettek, de azet latni koldust es katyut is. Valahogy minden olyan normalis, hogy semmi sem otlik a szemedbe... Egy-egy reszeg is szembejon az utcan, de nem tul sok. Templomuk es nevezetesseguk viszont rengeteg van.
Allandoan meg vagyok zavarodva, nem tudom, milyen nyelven beszeljek. Annaval lengyelul beszelek (anyuval ertelemszeruen magyarul), s ettol aztan folyamatosan az az erzesem, hogy Lengyelorszagban vagyok. Aztan leesik a boltban, hogy nem is, es akkor teljesen osszezavarodok. Olyannyira, hogy meg azt is elfelejtem, hogy kell koszonni angolul. Probaljuk megtanulni az alapszavakat litvanul, de folyton belezavarodok.
Amugy irto vicces. A fiatalok tobbnyire ertenek angolul, de altalaban leginkabb a lengyellel boldogulok. Igen, itt is szlavok elnek, de a nyelvuknek nem sok koze van egymashoz, viszont egyreszt rengeteg lengyel el itt, masreszt meg a turistak haromnegyede lengyel, ezert. Szoval altalaban szepen ertenek lengyelul, es hozza iszonyat cuki akcentusuk van.
A litvan nyelv mellesleg olyan, mintha egy gorog beszelne lengyelul. Szlav szavak, -as, -es, -os vegzodesekkel. Az az egyesszam jele. "Autoservisos"

Vilniusban lakunk, tegnap reggel erkeztunk egesz ejszakas buszutat kovetoen. Van hostelunk is, szep, nagyon is szep. Csak most idegesit a hangulatvilagitas villogasa...
Vilnius meglepoen szep. Nyilvan szamitottam ra, hogy szep lesz, azert talaltam ki, hogy jojjunk ide, csak arra nem, hogy ennyire sok itt a latnivalo. Igen, ez a fovaros, de az orszag annyira picke, hogy almomban sem gondoltam volna, hogy kb. 3 nap eleg csak, hogy nagyjabol bejarjuk a varost. De pesze ez pozitiv.
Tegnap varostneztunk kanikulaban. Durva, hogy allitolag eszaki orszag, azt megis ilyen kanikula talalt rank. De elveztuk. Templomrol templomra jartunk husolni. Ma meg Trakai-ban voltunk varostnezni, ahol Europa egyik legkisebb kisebbsege el, a karaitak. Osszesen 250 maradt meg beloluk, ket gyakorlo papuk van, es 60-an elnek ebben a varosban. Torok eredetuk van, vallasuk pedig a wikipedia szerint a zsido vallason beluli, bar en ezt mashogy ertettem az ottani bacsika elbeszeleseibol. No, de majd mutogatok kepeket, hogy milyen szep is itt...

PS: A litvan billentyuzet pont olyan hulye, mint a tobbi nemmagyar. Fecsereltek itt is az "y"-t es a "z"-t... (Csak meg pluszban cirill betuk is vannak rajta...)